Egy előadás, amely összeköt
Az Életrevalók című nagy sikerű francia film történetét Magyarországon elsőként a Játékszín mutatta be színpadon. Horgas Ádám rendezésében a kerekesszékes arisztokratát, Philippe-et Hirtling István, míg roma származású ápolóját, Drisst Vadász Gábor alakítja. A két színésszel az előadás születéséről és közelgő tizedik évfordulójáról beszélgettünk a Klauzál Házban a színházi est után.
Városházi Híradó (V. H.): – Hogyan találtak egymásra?
Vadász Gábor (V. G.): – Horgas Ádám korábban Békéscsabán dolgozott velem, és a próbák szüneteiben meséltem neki az életemről, roma származásomról, arról, honnan jöttem. Amikor megkapta a darabot, eszébe jutottam, és játszani hívott.
Hirtling István (H. I.): – Ádám rögtön kettőnket képzelt el a két főszerepre. Velem korábban többször dolgozott már, és úgy gondolta, hogy a két karaktert Gábornak és nekem kell eljátszani.
V. H.: – Milyen gyorsan alakult ki az összhang önök között?
V. G.: – Már az első olvasópróbán éreztem, hogy Pistával működik közöttünk a kémia. Mellette kezdettől fogva partnernek érezhettem magam, és ez a bizalom sokat jelentett.
H. I.: – Számomra az első pillanattól kezdve természetes volt a Gáborral való együttműködés. Van bennem egyfajta bátyszerep a fiatalabb kollégáim iránt, szeretem támogatni őket, de az ő esetében nem kellett semmit erőltetni: értettük egymás nyelvét, és jól tudtunk építkezni egymás játékából.
V. H.: – Mi az oka, hogy a rendező az eredetileg észak-afrikai fiatalember figuráját roma fiatalemberré formálta?
H. I.: – Ádám lehetőséget kapott, hogy változtasson a forgatókönyvön, így a francia történetet magyar közegbe helyezte, közelebb hozva a közönséghez. Érzékeltetni akarta, milyen távol áll egymástól a két ember: az általam játszott, kerekesszékbe kényszerült gazdag férfi és Gábor figurája, a szegénysorból érkező, roma fiatalember.
V. G.: – Ez azért is fontos, mert a történet bemutatja, hogy a származás, az anyagi helyzet vagy a testi állapot különbözősége ellenére is kialakulhat valódi barátság. Számomra különösen személyes, hiszen a saját származásomhoz is kapcsolódik.
V. H.: – Az előadás más módon is elsimítja a társadalmi előítéleteket?
H. I.: – Az egyik próbán Ádám arra kérte Gábort, improvizáljon valamilyen roma dallamot. Az akkor született motívum később hangszerelve, kibontva az előadás meghatározó zenei témája lett. Ehhez kapcsolta L. Ritók Nóra Igazgyöngy Alapítványának művészeti-nevelési munkáját is, így a hátrányos helyzetű gyerekek alkotásai is hozzájárultak az előadás vizuális világához. A rendező nyitott volt arra, hogy ezt a közeget beemelje a történetbe, így az adaptáció még közelebb hozza a nézőkhöz a két, egymástól nagyon különböző ember kapcsolatát.
V. H.: – Mennyiben segítette, segíti a darab a színészi pályafutás sikerességét?
V. G.: – Sosem úgy tekintettem a pályámra, mint tudatos karrierépítésre. Egyszerűen szeretek játszani, jó előadásokban, jó kollégákkal dolgozni. Ha ennek díjak vagy elismerések is a velejárói, az örömteli hozadék. Az előadás nekem meghatározó állomás: általa kerültem közelebb Budapest színházi világához, és számos más produkcióban is dolgozhattam.
V. H.: – Mit jelent önöknek, hogy hamarosan tíz éve játsszák az előadást?
H. I.: – Közel 250 alkalomnál járunk, és az eredeti szereposztásból mindenki velünk van. Különleges, hogy a színészek és a háttérben dolgozók egyaránt ilyen odaadással őrzik az előadás minden rezdülését. Amit a néző ma lát, lényegében ugyanaz, mint a bemutatón. Ez számunkra nagyon fontos közös történet. Lélekben már készülök a februárban esedékes tizedik évfordulóra, hiszen ritka, hogy egy előadás ilyen hosszan, ennyi alkalommal műsoron maradjon.
V. G.: – Aki ezt a pályát választja, bízik abban, hogy létrehoz valamit, ami túléli őt. Úgy érzem, mi ezt az előadást tettük maradandóvá. Nemcsak a közös játék miatt, hanem azért is, mert mindannyiunk életében nyomot hagyott.
Tamás Angéla